Útjaink

A napokban volt harminc éve, hogy Csókakőn, a vár mögötti sziklafalon kimásztuk az első „modern” utat, a Mózest, barátommal, Temesvári Tiborral.

Erre hívta fel a figyelmemet az Egyesület néhány tagja – jólesett a figyelmességük. Egyben meghívtak egy emlékmászásra… „Fejben” megmászva az utat, udvariasan, de határozottan nemet mondtam. Másik kérésüket, hogy írjak néhány gondolatot az évforduló apropójára, viszont örömmel teljesítem.

Ez az út volt az első – az akkor már három éve létező Székesfehérvári Hegymászó Klubban -, amit ún. segédeszközökkel: szögek, kötéllétrák segítségével másztunk ki. Erre az időszakra igaz a mondás: „az utolsó szögig” mi készítettünk mindent, ami a mászáshoz közvetlenül kellett; kivéve a mászókötelet és az ékekbe szükséges hevedereket. A korabeli képeken ez jól látszik is: ami a mai, dizájnos felszerelésekkel összevetve talán megmosolyogtató –, de rendkívül praktikusak voltak. Például az általunk gyártott szögek, amelyek „lágy” kovácsoltvasból és rendkívül szívós rugóacélból készültek, vagy a különböző méretű és alakú ékeket, de a beülőt és bekötőt is mi készítettük.
Az akkoriban már nyitottabb (szocialista) határok lehetőséget adtak, hogy a „baráti” országokba akár évente háromszor(!) is ellátogassunk, így a Magas-Tátrába, ami már igazi magashegyi tapasztalatokat adott. Az utazásokhoz, mászásokhoz, a felszerelésekhez szükséges pénzt hétvégi magassági munkákkal szereztük: pl. bányatornyok festésével (akkoriban még nem voltak ipari alpinisták).
Így jutottunk el téli hegymászótáborba a „jószomszéd” Romániába, a Kárpátokba, a „testvéri” Szovjetunióba, a Kaukázusba, a „baráti” NDK-ba és Csehszlovákiába a Homokkövekre és a Magas-Tátrába. Később, ezekbe az országokba (kivétel, Szovjetunió) már korlátlanul utazhattunk. Aztán következett a Nyugat meghódítása.  Egy hónap(!) Alpok: Ausztrián, Svájcon, Franciaországon, Olaszországon át. Hihetetlen élmények, s rácsodálkozásunk nemcsak az Alpoknak szólt. Lehetőségeinket tekintve, valóban mi voltunk a „legvidámabb barakk”, ahogy akkoriban jellemezték az országot.

Tiborral már a kezdetektől nézegettük a csókakői szikla északi falát, keresve egy „húzós” utat, az akkor már kimászott néhány klasszikus út mellé. Aztán belevágtunk. Eleinte estünk-keltünk, tanultuk a „trepnis”mászást: a kétköteles technikát, a létrák, a fifik használatát, a szegelést, a mászás fortélyait. S hogy teljesen „élethű” legyen ez a háromnegyed kötélnyi út, beiktattunk egy függőstandot is.

Klubbunk 1980-ban alakult néhány videotonos fiatal kezdeményezésére, akikhez csatlakoztunk páran. Négy-öt év alatt egy jól működő egyesület alakult ki 15-20 fővel, akik rendszeresen jártak mászni a hazai sziklákra, ki a hegyekbe, főként a Magas-Tátrába. Ez az időszak elég volt ahhoz, hogy aki akart, abból – ha nem is profi – magabiztos, tapasztalatokkal rendelkező hegymászó legyen. Az időközben kialakult kötélpartik sok szép mászást mondhattak magukénak. Így voltunk ezzel mi is, Tibi barátommal: bivakoltunk, jó néhány emlékezetes utat másztunk, s „ünnepeltünk” meg.

Ha jól emlékszem, háromszor szálltunk be ebbe az útba Csókakőn. De mire elértük és kiépítettük az út felső harmadában lévő függőstandot, minden begyakorlottan ment: a csomók kötése, a kötélvezetés, a szögelés, a mozdulatok, a standban a váltás.
Az utolsó hossz nekem maradt. Előttem — fölöttem tökéletesen sima falacska, amiben semmi repedés, eltenni akármit is, lehetetlen. Beleülök a „tök” fifibe, aztán felállok a létra legfelső fokára, s a kinyújtott jobb kezemmel, két újam közé csippentve a szöget, beteszem egy kis repedésbe, ballal, kalapáccsal beütöm. Fog. A karabínert belecsapom, trepnit a szögbe, „adj kötelet, húzz be”. Sisakomat a falhoz koccantom, mély levegővétel, tovább, jobbra harántolva már látom a kiszállást.
Fent a sziklatetőn, szembe süt a Bakony felől sütő délutáni nap. Kiépítem a standot, „kiengedhetsz”, kiáltok le Tibinek, „indulhatsz”.
Hátunkat a langyos sziklának támasztva kortyolgatjuk az ez alkalomra szánt üveg pezsgőt.
Mi legyen az út neve, kérdezzük egymástól. Hallgatunk.
Bolyongtunk a falban nem keveset…milyen nap van ma..? Mózes…Hm.
Ezerkilencszáz nyolcvanhárom május tizenhatodikát írtunk.

Horváth Emil