Monte Rosa csoport, a kötél másik végéről nézve

Motorom megtankolva, felmálházva, irány a Stilfser Joch hágó, egy igazi motoros paradicsom, ahol rengeteg kanyar vár ránk… Ja, nem!!! Az majd egy másik történet lesz!

Most mászni megyünk!!!

Eredeti tervünk a Mont Blanc volt, de a szigorítások elvették a kedvünket, ezért más csúcsokat néztünk ki. Bosszant az, ami mostanában a „hegymászás” terén zajlik. Idáig még csak főleg a nyolcezres hegyeknél lehetett tapasztalni azt, hogy a laikusok (hegymászáshoz semmit sem értő, pénzes emberek) felfogadnak hegyi vezetőt, aki felviszi őket a csúcsra. Ez persze tök jó lenne, ha tényleg csak ennyiről szólna (emberke feljut egy csodálatos helyre, vezető meg tud miből enni adni a családjának). De sajnos ez már olyan tömegeket érint, hogy lassan az, aki saját erejéből, tudását, tapasztalatát felhasználva szeretne feljutni a csúcsra, szinte kiszorul a hegyről. És ez a tendencia már a négyezres hegyeknél (így a Mont Blancnál is) megfigyelhető. A hegyi vezető előnyt élvez a hüttékben a szállás foglalásnál, szegény mászó meg, ha nem jut neki hely és sátrazni próbál, akár több ezer eurós bírságot kockáztat. Kezdő túrázó koromban nekem is felajánlották, hogy fogadnak hegyi vezetőt, hogy feljuthassak egy általam vágyott hegycsúcsra. Nem fogadtam el a lehetőséget, inkább vártam pár évet, közben tanultam, tapasztalatot szereztem, és végül saját erőmből és tudásomból másztam meg a hegyet, szerintem így sokkal jobb érzés volt fenn állni azon a csúcson!

Végül a Monte Rosa csoportot választottam (ahol én már korábban jártam, aminek megvannak az előnyei és hátrányai)… Több csúcson jártam már ott, de még maradt megmászatlan is bőven. A környéket ismerem, így tudom mi vár ránk, kicsi az esélye annak, hogy üres kézzel kelljen távoznunk.

Indulás előtt egy héttel már nagyjából megvan a program, bőven van benn tartalék, ha csak a felét tudjuk megvalósítani, akkor is elégedettek leszünk. 2 nap akklimatizáció: szállás 2700m-en, és 3000m környéki hegyek mászása bemelegítés képen. Majd fel a Gnifetti házba (3600m), és 3 teljes nap a négyezres csúcsok között.

A Gnifetti házhoz Alagna Valsesia-ból megyünk majd fel, így kifele menet próbáltam egy olyan hágót keresni, ami kis kitérővel elérhető és elég magas ahhoz, hogy ott akklimatizálódjunk. A választás végül a 2757m magasan fekvő Stilfser Joch-ra esett. A hágóhoz felfelé menet néha még a bal kanyarokban is koppanásig alá kellett szedni a kormányt, hogy tolatás nélkül be tudja venni az autó a kanyart anélkül, hogy a sziklafalat, vagy a szakadék szélén álló kőfalat arrébb kéne tolnia. És megszületett a nap mondása: „Nézz hátra! Nem jön szembe senki?” (Jobb kanyarban Nelli a jobb hátsó ablakon kinézve próbálta megállapítani, hogy büntetlenül átmehetünk-e a szemközti sávba a kanyar bevétele közben.) Nem tudom hogyan, de végül mindenki megúszta, és elértük a hágó tetejét. Jó kis hely lesz ez az akklimatizációhoz, éjszaka alvás a kocsiban, nappal túrázás. Vacsora után még próbáljuk kicsit felfedezni a környéket, felszaladunk a parkoló fölé magasodó sziklán vezető úton majd 50m-t… Hááát… az eredmény lesújtó… ég a mellkasom, szívem a nyakamban dobog, alig kapok levegőt… na jó! Holnap kirakjuk a kocsi mellé a kemping székeket, és onnan csodáljuk a tájat! Nem megyünk sehova!

Az éjszaka a szokásos módon telt (mint amikor az ember még nincs akklimatizálódva az adott magassághoz, szóval felébredtem párszor!) „Hajnalban” különös zajra ébredtem, elindult a fejünk felett lévő felvonó. Embereket láttam, bokájukat mintha begipszelték volna, rogyadozó térdekkel tudtak csak menni, kezükben egyenes deszkadarabokat tartottak, de hogy miért arra nem jöttem rá, mert nem hogy segítette volna őket a járásban inkább még az is csak hátráltatta. Biztos nem normálisak ezek az emberek…

Reggel jött a nagy dilemma … na, most tényleg mi legyen … két csúcs van a közelben amit kinéztünk, a logikus az lenne ha ma a kisebbet, közelebbit másznánk meg, holnap meg a nagyobbat, távolabbit… csak az időjárás előrejelzés szerint ma lesz jobb idő, holnap eső lesz … Arról nem is beszélve, hogy tegnap még úgy terveztük a kocsi mellett hesszelünk! Végül úgy döntöttünk elindulunk a magasabb csúcs felé. Mi a neve? Milyen magas? Nem mindegy??? Csak akklimatizációs túrára megyünk!!! Még az sem biztos, hogy a csúcsig feljutunk, mert a térképen nem jelez utat a csúcsig.

Indulás után szerencsére hamar kiderül, hogy a magasban töltött éjszaka megtette jótékony hatását, sokkal jobban bírjuk a magasságot. Jó… azért a meredekebb szakaszom még mindig ki akarom köpni a tüdőmet, de legalább nem ég! Eleinte murvás úton haladunk, majd az első felvonó felső állomásától kezdve gleccseren vezet az út. Megoldódik a hajnali rejtély is a különös emberekről… idefenn sípályát próbálnak üzemeltetni a nyár közepén, és a különös emberek síelők voltak, lábukon sí bakanccsal, kezükben síléccel! Néha elhúz mellettünk egy-egy síelő a jégen, latyakos havon, gleccseren csordogáló patakocskákon át… biztos különös élmény lehet. Szerencsére feljebb sokkal jobb a hó helyzet, és nem csak vízisíelésre alkalmas a terep. Közeledve a csúcshoz látunk embereket a bal oldali gerincen, mi is arra vesszük az irányt. Gyanúsan lassan haladnak, és lefelé jönni sem látunk senkit… kicsit nyugtalanító, de majd meglátjuk mi az oka! A gerinc eleje meredek firnes hó… felvesszük a hágóvasat, abban küzdjük le a jeges szakaszt… majd hamarosan vissza is kerülnek a zsákba, mert a következő rész egy dzsuvabánya… minden kő mozog, jobbra kisebb, ballra nagyobb szakadék… azért a hegy nyomokban mintha utat is tartalmazna, próbáljuk követni. Szerencsére épségben elérjük a csúcsot, ahol senki nincs rajtunk kívül, de szembe még mindig nem jött senki. Na, most vagy mindenki lezuhant a szakadékba, vagy lennie kell egy lemeneteli útnak is. Gyönyörű a kilátás, jó, bár kissé szeles az idő, magasan is vagyunk, hogy az eredeti célunk az akklimatizáció is működjön, nem sietünk egyből lefelé. Pláne mert azt sem tudjuk, merre kéne indulnunk. Azért hamarosan ráakadunk egy ösvényre a törmelékhegyen, amin tudunk haladni. A gleccserhez közeledve, pontosabban azt elérve izgalmasabbá válik az ösvény… kb. 40 fokos jég (és ez nem a hőmérséklete, hanem a meredeksége), rajta kőtörmelék… remek párosítás! A kövek időnként maguktól is elindulnak lefelé. Na, ezt kéne nekünk keresztezni! Mintha tojásokon lépkednénk, olyan óvatosan megyünk át a kritikus részen. Túléltük! 13 óra körül jár az idő, a (vízi)síelők már levonultak a hegyről, a ratrakok próbálják holnapra is használhatóvá tenni a pályát. Lejjebb ahol reggel még némi hó, latyak volt, már csak vízjég, és 10-15cm mély patak rohan a völgy felé. Kényelmes tempóban érjük el a parkolót, elégedettek vagyunk a nappal… ha csak ennyi lenne, ami sikerül az egész tervből már akkor is megérte! … Na jó … nem! Ennél azért többért jöttünk ki! Ez csak egy akklimatizációs túra volt!

Másnap reggel a szokásos zajok, síelők készülnek fel a pályához… Borongós, ködös az idő az előrejelzésnek megfelelően. Azért elindulunk a másik csúcs felé, meglátjuk mi lesz alapon. Az aszfalt utat elhagyva, rövid kaptató után, I. világháborús emléktáblára bukkanunk, rajta többek között magyar felirat is, miszerint itt magyar katonák harcoltak az ellenséggel és a hegyi lét viszontagságaival. Közben az eső rázendített… semmi meglepő, ezt ígérte a meteorológia. Bandukolunk tovább. Esőkabát van rajtam, de a lábamon a nadrág már kezd átázni… Mondom is, jó lenne valami bivak helyet találni (Dolomitokban rengeteg világháborús barlang, járat található, nehogy már itt egy se legyen). Az ösvényről kicsit letérve egy tábori WC közelében találunk is egy barlangot a sziklába vésve, ahova be tudunk húzódni. Kis logikázással kikövetkeztetjük, hogy amit tábori WC-nek néztem az valójában a tábori konyha lehetett, a barlang pedig a spájz. A technika vívmányait és a mobil térerőt kihasználva próbáljuk nyomon követni a radar képen a felhők, és a csapadék mozgását. Sajnos a radarkép jóslatai rendre pontatlannak bizonyulnak, mire el kéne állni az esőnek addigra újabb felhő képződik felettünk. Már több mint egy órája vagyunk a barlang foglyai, amikor megszólal odakint egy kismadár csicsergése… (apropó… mi csak egy órát töltöttünk el itt, a háborúban a katonák napokat, hónapokat, talán éveket… mi csak arra vártunk, hogy az eső elálljon, ők arra, mikor támad az ellenség… azt hiszem ezek után nekem nincs jogom panaszkodni, talán soha, semmiért sem az életben!) Szóval csicsergés: ez annak a jele, hogy hamarosan eláll az eső! A madarak tudják, radarkép ide, vagy oda! Tudom, és mégsem hiszek nekik. Pár perc múlva csillapodik az eső, elindulunk… Lefelé! … Maargit, nóóóórmális? Alig teszünk meg pár száz méter távolságot, már süt a nap! Na, jó! Hátra arc! Mégiscsak a csúcs felé indulunk. Travi egy törmelék lejtőn, majd egy nyereg, remek kilátással… azaz annyira mégsem jók a kilátásaink! Távolban látszik, hogy ott már eső áztatja a hegyeket, csak idő kérdése mikor ér ide. Még egy törős gerinc, hol Svájcban, hol Olaszországban haladva érjük el a csúcsot. De sietni kell, mert a baljóslatú sötét felhők egyre közelednek! Legalább a travin legyünk túl mire ismét elered! A korábbi bivakhelyünket elhagyva még tippelgetünk, hogy elérjük-e eső előtt a tőlünk 300-400m-re lévő vendéglőt, de a következő pillanatban már kopog is az eső a sziklákon. Kissé elázva érünk az autóhoz, de a kitűzött célt ma is sikerült elérnünk.

Tervünk szerint még ma elindulunk Alagna Vallsessia-ba, hogy az ottani kempingben töltsük az éjszakát, és reggel felmenjünk a Gnifetti házba. Gondoltunk útközben még megnézünk ezt-azt… Amikor beírtuk a GPS-be az úti célt, az lazán közölte, hogy 350km, 6.5 óra az út odáig… bakker, erre nem figyeltem, térképen olyan közelinek tűnt! Na, mindegy, elindulunk, valahol megalszunk, aztán holnap érjük el a települést ahonnan indul a felvonónk. Eső, köd, látszólag indokolatlanul kirakott 70-es, 50-es, 30-as táblák akadályozzák a haladásunkat. Meg néha egy-egy Fittipaldi döcög előttünk, 60-al(!) ahol lehetne menni 90-el. „Ha nem megy sehová, akkor miért nem marad otthon?” Persze előzni nem lehet, mert záróvonal tiltja! Azt nem értem, ahol ennyi a mozgó útakadály, ott minek festenek ennyi záróvonalat? Meg persze az sem segíti a gyors haladást, hogy meg kell állni pisilni is! Pláne ha véletlenül olyan helyen áll meg az ember ahol a bokrok mögötti sziklafalon mászóiskola, klettersteig van. És mit csinál a hülye hegymászó, ha már van felszerelés is a kocsiba? Naná, hogy mászik! Persze az idő rövidsége miatt csak a kletteren szaladunk végig, de az is jólesik! Tervünk szerint 6 óra után nekiállunk nézni kempinget, mert azért 2 nap bivakolás után jó lenne fürödni is kicsit! Nézünk jobbra, nézünk ballra… persze semmi… sík vidéken haladunk, nincs itt más, csak gyárak, miért lenne kemping a környéken. Már fél 8 körül jár az idő, mire ismét benn járunk a hegyek között, és meglátok egy kempinget. 10 Euró / 2 fő, nem is keresgélünk tovább. Vacsora, fürdés, időjárás előrejelzés tanulmányozás… Másnap délelőtt eső, déltől száraz idő, nem kell sietnünk, ha dél körül felmegyünk a felvonóval, akkor is kényelmesen elérjük a házat, és talán az esőt is megússzuk!

Fél egy körül szállunk ki a felvonóból 3000m közeli magasságban. Kint hűvös, ködös, borongós az idő, de már nem esik. Mivel félpanziót rendeltünk a házban, ezért nem viszünk sok kaját, így a hátizsákok sem túl nehezek. Na jó, azért így is útálom azt a zsákot! Törmelékes gerincen haladunk felfelé. Mi máson? Már rég meg kellett volna szoknunk, nem panaszkodni miatta! Aztán felmegyünk, azért, hogy lemehessünk, nehogy már az a 600m csak annyi legyen. Lepusztult épület, benne működő aggregátor. Bivakhely tele szeméttel, vidd le a szemetet felirattal. Most akkor én vigyem le mások szemetét? Kőtenger, gleccser, meredek felszökés tornatermi kötéllel. És egyszer csak megpillantjuk a Gnifetti házat is, már csak egy gleccsert kell keresztezni, még egy meredek felmászás ismét tornatermi kötelek mentén, és elérjük a szállásunkat!

6 ágyas szobát kapunk 2-en, kevesen vannak a házban, vacsorához lent a kocsmában terítenek. Próbáljuk felmérni az erőnket a másnapi programhoz.

5 órakor már reggelizünk, tervünk szerint elindulunk a Margharita házhoz, meglátjuk sikerül-e elérnünk. Mire nekiindulunk a hegynek, a fejlámpára már nincs szükség, hágóvasra annál inkább! A háztól (mily meglepő) egy tornatermi kötél mentén lemászunk a gleccserre, és már indulhat is a hasadékok kerülgetése. Szerencsére az utat nem kell keresni, az előttünk járók nyomain el tudunk menni. Ha jól gondolom, akkor az elmúlt napon (napokon) friss hó esett a hegyen, amiből a ház környékén nem sok maradt meg, de a felsőbb részeken már sok mindent eltakar! Nem haladunk túl gyorsan, vagy a magasságot nem szoktuk még meg, vagy az előző napokon fárasztottuk le magunkat túlságosan. Nelli megy elől, 60-70… laposabb részeken 100 lépésenként rövid pihenőt tartunk. Csodálatos díszletek között haladunk, körben 4000m feletti hegycsúcsok, mellettünk 10-20… x méter mély gleccser hasadékok, a hegyoldalakról meg hatalmas jégtömbök lógnak lefelé, ki tudja, meddig tudnak még ellenállni a gravitációnak. Néha úgy érzem mindegy, hogy feljutunk-e valamelyik csúcsra… már itt lenni is hatalmas dolog. Én, a hegyek… és a párom, akivel megoszthatom mindezt! És nem érdekel, hogy alig kapok levegőt, hogy az izmaim tiltakoznak, hogy épp melegem van, mert tűz rám a nap, vagy fázom, mert a feltámadó szél ködbe borított minket… boldog vagyok, hogy itt lehetünk, hogy a párom arcán azt látom, hogy boldog, mert itt lehet. Ismerős csúcsok mellett haladunk el… többön jártam már… már biztos, hogy ma nem megyünk vissza üres kézzel, legalább egy négyezressel Nelli listája is gazdagabb lesz! Kissé balra a Dufourspitze, attól ballra a Liskamm… mögüle kikandikál a Matterhorn, na jó, ezek a csúcsok most nem szerepelnek a listánkon, most máshová tartunk, de látni őket, az is hatalmas élmény… És szemben már látszik a Margarita ház is, oda tartunk… az út most kissé lefelé tart, már most útálom ezt a részt, tudom visszafelé még jobban fogom utálni! A végén még egy meredek kaptató és elérjük az Alpok legmagasabban fekvő menedékházát. Csodálatos a panoráma, alattunk felhők, felettünk ragyog a nap… Csodálatos díszlet! Ki is használom a lehetőséget egy lánykérésre! Lefelé már a menyasszonyommal indulok!

Úgy döntünk, ma kihagyjuk a közeli Zumsteinspitzet, és a Parrotspitzet, „egyenest” a Gnifetti ház felé vesszük az irányt. Azért a kisördög nem hagy minket békén, és a Balmenhornon lévő Krisztus szoborhoz felkapaszkodunk, végül is ez is egy négyezres csúcs, még ha nem is szerepel minden listában!

Második nap a Vincentpiramissal próbálkozunk. Nem indulunk túl korán, nincs messze, és a szintkülönbség sem túl nagy. Délről megyünk, a sziklagerincen. Mintha egy kőbányában lennénk… kövek egymás hegyén-hátán, néhol az ösvény is nehezen követhető. Feljebb érve egyre meredekebb az út, és szinte minden mozog, belekapaszkodok egy stabilnak hitt sziklatömbbe, ami megmozdul, menne a völgy irányába … szerencsére elérünk egy kitett gerincet, amin stabil a kőzet … de ez meg kitett, és csúszik a szikla … jobbra-ballra szakadék … kötél biztosítással kéne tovább menni. Felfedezünk lejjebb egy másik ösvényt, inkább arra vesszük az irányt… Hamarosan az is zsákutca lesz, legalábbis számunkra. Látszik az előttünk haladók nyoma, frissen kifordult 10-20 kg-os kövek, meredek traverzben… az út felett pedig mászás kövek várják, hogy egy lepke rájuk szálljon és lecsúszhassanak a völgybe. Egy klasszikust idézve továbbmenni „fej vagy írás”. Na ebből elég, inkább vissza fordulunk, nekünk még terveink vannak. A gerincről leérve, a gleccseren úgy döntünk, ilyen könnyen nem lehet minket lebeszélni erről a csúcsról, és a „normál” úton nekivágunk. A tegnap bevált felállás szerint Nelli megy elől, és 50-60… 90… 120… 200 lépés… bakker, nem akar megállni pihenni! De miért is állna! Teljesen jó tempót sikerült találnia (és már a magassághoz is jobban hozzá szoktunk)! Menet közben nézegetjük a gerincet ahol nemrég jártunk… talán ott, annál a nagy kőnél fordultunk vissza. Most meg már magasabban vagyunk, mint ameddig a gerincen jutottunk… Már négyezer méter felett vagyunk… Egy jobbos kanyar a csúcs felé … Nincs feljebb… Itt állunk a legmagasabb hókupacon! Megvan a csúcs! Lefelé még építünk egy standot a jégcsavarokból (ha már felcipeltük őket), hogy biztonsággal bepillanthassunk közelről egy hatalmas gleccser hasadékba. Csodálatos, félelmetes, lenyűgöző látvány!

Harmadik túra napunk itt fenn… korai indulást tervezünk, aztán keressük a kifogásokat… Fúj a szél ott kint! … Ja, nem is fúj annyira! Hideg van! … Ja, hogy az elmúlt napokban is csak 1-2 fokkal volt hidegebb… Köd van! … Ja, csak a ház egyik oldalán! Még egyszer neki kéne vágni a ház feletti „siratófalnak”… Tiltakozik ellene minden porcikánk! Persze tudjuk, csak idő kérdése, és úgyis elindulunk! A Parrotspitze tűnik reális célnak, hát nekivágunk. A tegnap bevált taktika szerint megyünk, nem állunk meg! Nelli elől, mérnöki precizitással megválasztva a tempót, amivel még megállás nélkül tud menni, én hátul meg próbálom felvenni az ő ritmusát. Nincs túl könnyű dolgom, mert jóval kisebbeket lép nálam. De végül két működő módszert is sikerül találnom, egyik hogy én is kicsiket lépek, ehhez persze figyelnem kell, az Ő nyomait, és abba lépnem. Jobb láb lép – levegő beszív, ball láb lép – levegő kifúj… A másik, hogy jó nagyokat lépek, és minden lépésbe kicsit „belepihenek”. Levegő beszív – láb lendít, levegő kifúj – átterhel elől lévő lábra Végül az a leg praktikusabb, ha meredek részeken kis lépésekkel haladok, a laposabb részeken meg a „pihenős” módszert választom. Azért, ha nem figyelek, néha sikerül a hátsó csomót megelőznöm. Tegnap előtt már néztem, honnan lenne érdemesebb felmenni a csúcsra… akkor úgy gondoltam, hogy észak keleti oldalról talán valamivel könnyebb, hát vállaljuk, hogy némi szintvesztés árán, de megkerüljük a hegyet. Sajnos, ahogy közeledünk, egyre sűrűbb köd vesz minket körül. Szerencsére a nyomok jól követhetőek. Nellinek nem lehet könnyű dolga, mindenfelé csak fehérséget lát, talán csak az előttünk lévő lábnyomok törik meg a fehérséget. Nincs mihez viszonyítani a helyzetünket, csak nézel ki a fejedből, de semmit nem látsz… akár be is csukhatod a szemed, a különbség csak annyi lesz, hogy akkor feketeség vesz körül. Bejövő információ szinte semmi. Amikor elérjük a gerincet, szerencsére kicsit ritkul a köd, egy meredek firnes hófalat látunk, jól kitaposott lépésekkel. Habozás nélkül felmászunk, és egy éles, kevésbé meredek hó gerincen találjuk magunkat. Itt is elég jó nyom van, bár néhol csak 10cm széles, épp hogy elfér rajt a hágóvas. Egyik oldalt áthajló hófúvás, másik oldalon meredek firnes lejtő veszik a köd homályába. Lehet jobb is, hogy nem látjuk, mi van alattunk! Aztán elérünk egy pontot ahol már nincs feljebb! Fenn állunk a Parrotspitze csúcsán! Néha a szél fellebbenti a ködfátylat egyik- másik irányból, így kicsit a kilátásban is gyönyörködhetünk. Lefelé menetre még tervezzük, hogy ismét felmászunk a Krisztus szoborhoz, de időközben elkezd havazni, így „egyenest” vissza megyünk a szállásra.

Másnap már csak a lejövetel van hátra. Dolgos napok vannak mögöttünk, megmásztunk 2db 3000m, és 4db 4000m feletti csúcsot, az időjárás nem volt mindig a legjobb, de lehetett volna sokkal rosszabb is. Sípcsonton rúgtam magam hágóvassal, leégett a homlokom, a nyelvem, az orrom belseje, de ha visszagondolok az elmúlt napokra mosolyog a szívem. Jó volt, nem maradt hiányérzetem! Büszke vagyok a társamra, lehet néhol ki kellett lépnie a komfort zónájából, de szó nélkül megtette, mert bízott bennem, és így én is bízhattam benne.

Miklós