Résztvevők: Judit, Dani, Miki, Peti, Levi, Laci
Helyszín: Lengyel Tátra - Sas út
– Nóóómális???? – visszhangzik a fejemben Besenyő Pista bácsi kérdése, Miklós intonációjában, pedig most túratársam is inkább befelé fordul.
Viharos szélben vízszintesen esik a jeges eső, mi meg állunk négyen a Kereszt-nyeregben. Én mennék vissza, de látom, ezzel egyedül vagyok, ezért inkább a szélvédett déli völgyben ereszkedek le egy pár métert, hagyva, hogy Judit döntsön a sorsomról. Rövid beszélgetés után – gondolom a többieknek is elegük volt a fagyoskodásból – megszületik a döntés, menjünk a gerincen. Indul Judit, nyargalok utána. Szerencsére a szélárnyékos oldalon, ösvénnyel kezdünk, Noi mondta is, hogy itt séta vár ránk.
A séta mászásba vált, talán kitett gerincen haladunk, de a mindent be- és eltakaró felhőben, úgy 10 – 20 m a látótávolságunk, ezért a mélységet csak képzelni tudjuk magunk alá. Az eső is eláll, a szél is csöndesedik, talán melegedik is az idő, de a kezeink még fáznak, a jeges sziklák néha csúsznak a lábunk alatt.
Az első nagyobb lemászásnál megjön a hó. Szerencsére nem esik, hanem már a kuloárban van, de, hogy ne legyen minden tökéletes, több helyen eltakarja előlünk a láncokat. Először Judit próbál a lánc mentén haladni, de aztán egyszerűbb elővenni a jégcsákányt és a havon lemenni, míg a következő emelkedőig nem jutunk. A csákány visszakerül a zsákra, mászunk föl, aztán fordulunk erre-arra. Jó felé megyünk? Az az érzésem, hogy körbe-körbe megyünk, de ez, egy gerincen – hamar belátom – nem lehetséges. Judit az egyik helyen nem veszi észre, hogy a jelzés a gerinc bal oldalára kanyarodik, megy tovább a jobb oldalon, amíg vissza nem hívjuk, kicsit később, én nem veszem észre, hogy Judit 5-6 m-t fölmászott és az ösvényen haladok, amíg az egyszer csak megszűnik. Szétnézve látom, hogy a többiek fölöttem a gerincen másznak, így fordulok vissza, és mászom utánuk.
Tízórai. Rájöttünk, hogy túra közben akkor tudunk jobban haladni, ha Judit betartja a hobbitok étkezési rendjét. Igaz nem sokat eszik egy-egy alkalommal, csak néhány falatot, de van reggeli, második reggeli, tízórai, előebéd, főebéd, uzsonna, aztán remélhetőleg már be is fejezzük a túrát. Szóval, tízórai. Próbálok egy szeletet elrágni, de a hidegben nem kívánom, viszont a szusszanás jól esik.
Haladunk tovább. Noi régen mászhatta, vagy egy másik Sas utat mászott, mert itt nem a vízszintes a jellemző. Helyette van föl, meg le, többnyire lánccal biztosítva, hacsak a lánc nem játszik bújócskát a hó alatt, mert olyankor előkerül a jégcsákány, hogy ne hiába legyen nálunk.
Létra! Na, ilyen se volt ma még. A lemászás után lánc mutatja az utat a hó alá, amit természetesen nem követünk, maradunk a felszínen.
Fölérünk a Gránát csúcsra, amit nem abból tudunk, hogy kitárul előttünk a panoráma, hanem abból, hogy lemeneteli út vezet jobbra a ködbe. Ha már csúcs, akkor csúcs fotó. Miklós önkioldót használva megörökít minket. Eszünk egy előebédet mert innen már tényleg csak séta Judit szerint.
Természetesen a séta elmarad, mászunk, föl-le, föl és le, egyszer fönt és egyszer lent, mint ahogy Pom-Pom hintázik a faágon.
Aztán zöldet látok. Mármint jelzést, és ez a gerinc-utunk végét jelenti. De hol vannak a szembe jövők? Ha mi szépen lassan idáig jutottunk, akkor a sportos, futva közlekedő társainknak is itt kellene lenniük. Helyettük hátulról halljuk Levente köhögését. Lacival addig hajtották egymást, míg utolértek minket.
Lesétálva a házba meglepődve találkozunk a gerincen várt társainkkal, és kiderül, hogy ketten elvesztek, de, hogy ők mit csináltak aznap, az egy másik történet.
Peti
