Berni Alpok

08.01. szombat

Hol is kezdjem. A cégnél minden évben van egy hét leállás, hát az idén úgy alakult, hogy 2 hetet írt ki mindenkinek a főnök, augusztus 10-től 21-ig. Erre a két hétre próbáltam programot szervezni, de aztán jött az email, hogy a klubosok mennek az Alpokba, csak egy héttel korábban. És ezzel megindult az agyalás, hogyan tudnék oda is elmenni. Futottam pár kört, dolgoztam sokat estig, meg még szombaton is, de végül sikerült megnyernem azt a plusz egy hetet. Hatalmas volt az öröm, és egyben a fáradtság is. Indulás előtti héten minden nap estig voltam a műhelyben, így nem sok időm volt a pakolászásra. Úgy számoltam, ha minden nap 10 percet tudok szánni a készülődésre, akkor sikerülni fog. Hatalmas volt a káosz, úgy alakult, hogy még egy hátizsákot is be kellett szereznem az utolsó pillanatban. Nagyon izgultam, a csomagot vagy 10x átpakoltam, mert nem tetszett az elrendezés vagy a súlyelosztás. Péntek éjfélre sikerült is elkészülni mindennel. Szombat reggel még át kellett sétálnom a fél városon az útfelújítások miatt, majdnem el is késtem. A megbeszélt helyen megáll az autó, Peti, Levi és Vermi a kocsiban. Elrendeztük a poggyászokat, aztán nekivágtunk az egész napos autókázásnak. Az autópályán minden rendben volt, a határokon se volt fennakadás. Na de mi lesz, ha elkezd kanyarogni az út? Úton voltunk a Furka-hágó fele, és a kanyarokkal megjött a hányinger is. Helycserés támadás, hátha elöl kevésbé lesz kellemetlen. Végre megérkeztünk… A parkoló szimpatikus volt, csak elég sokan tervezték az ottalvást. Pihenésképpen főztem egy kis vacsorát, addig a fiúk elrendezték a sátrakat egy eldugottabb helyen. A felhők vészjóslóan gyülekeztek a hágó felett, végül hajnalig hagytak minket pihenni. A 2429 m magas Furka-hágót, nem véletlenül választották Petiék az ott alvásra. Akklimatizálódni kiváló, és nem mellesleg a kilátás is gyönyörű.

08.02. vasárnap

Reggel sátorbontás, esőkabátért rohangálás, aztán indulás Fiesch településre. A parkolóban még mindenki utoljára átpakolta a hátizsákját, súlyellenőrzést tartottunk. A többiek úgy ítélték a 16 kilójával túl nehéz a táskám, ezért kipakoltam pár csokit belőle, de mást nem tudtam. Innen felvonóztunk a 2212 m magas Fieseralpig, onnan pedig a Talligrattunelen keresztül értünk el a Marjelenhez. Itt pillantottuk meg az Aletsch gleccsert, én pedig szerelmes lettem… Felcsatoltuk a hágóvasat és megtettük az első lépést. Nem jártam még gleccseren, ezért elég óvatosan mozogtam, figyeltem minden jótanácsra amivel elláttak. Pár bizonytalan lépés után Vermi megkérdezte, volt e már hágóvas a lábamon. Igen volt, csak óvatos vagyok. Vermi: „A hágóvas nagyon jó dolog, az ember superhero lesz tőle.” Ez a mondat beleégett az emlékezetembe. Bátorságot adott, és bizalmat a lépéseimnek. Ha jött egy nagyobb hasadék, csak erre gondoltam, és elszállt minden kétely. Nem kellett sok idő, rájöttem, hogy Verminek igaza van. A gleccseren, hágóvasban sétálni fantasztikus élmény. Hiába meneteltünk egész nap fáradhatatlanul, akkor is az. Kerülgettük, ugráltuk át a hasadékokat egész nap, de nem tudtam megunni. Próbáltunk jól helyezkedni, inkább beljebb menni, ahol kevesebb a nagy törés, de mindig kellett kerülni. Kb. 9 km gyaloglás után érkeztünk meg a gleccserek kereszteződésébe, a Konkordiaplatzra. Buzgón nézegettük a telefonokat, hogy mit mutat a GPX file, merre van az út a hüttéhez, hol kell kikeveregni a gleccserről. Mutatott egy túraútvonalat, de oda problémás lett volna kijutni, és különben is, a többiek egy hosszú lépcsőre emlékeztek, ami közvetlen a hütte alatt kezdődik, ezért inkább azt céloztuk meg. Kikeveregtünk a lépcsőig, kikapcsoltam az útvonalrögzítést, és megkezdődött a kínkeserves lépcsőzés. Ekkor éreztem a talpamon igazán mennyit mentünk. A maga 508 lépcsőfokával és a nehéz táskával az örökkévalóságnak tűnt feljutni a 2850 m magasan fekvő Konkordia hüttéig. Végre itt vagyunk a bázison. A hütte személyzete nem volt túl kedves velünk, de azért egy vacsorának való levest csak sikerült kicsikarni belőlük. Szállást végül a winterraumban kaptunk, mert ott tudunk főzőcskézni, és mert az nekünk biztos jó. Igazából tökéletes is volt, már csak buzgón be kellett lehellni, hogy feltornázzuk kicsit a hőmérsékletet. A winterraum, a fő épülettől nem messze helyezkedett el, némi gyaloglást igényelt ugyan, de bónusznak kaptunk mellé egy pottyantós wc-t is. A gyülekező felhők sajnos egész nap végigkísértek, de nem estünk pánikba, hiszen van egy egész napjuk, hogy továbbálljanak. Vacsora és rendezkedés után a jól megérdemelt alvás. Jó érzés volt úgy nyugovóra hajtani a fejem, hogy tudtam, másnap nem megyünk sehová, alhatok, amíg csak bírok.

08.03. hétfő

Pihenőnap. Az időjárás nem javult, sőt. Lógott az eső lába, de sebaj, majd holnapra biztos kitisztul. Mivel nem volt szimpatikus az idő, felkelni se akaródzott annyira. Hallottam hogy Peti felkel és elindul valamerre, de a hosszú hét után nagyon nem kívántam az ébredést, aludtam amíg csak bírtam. Peti visszajött: „Esik.” Hát ha esik, akkor úgyse sietünk sehová. Lassan ébredezett a nép. Peti megnézte merre van az az út, amit a térkép mutatott, hogy majd ha megyünk hazafele, ne kelljen keresgélni. Mire visszaért, teljesen elázott. Szárítkozás, tea főzés volt a program, míg mi Vermivel összeszedtük magunkat. Az ég nem tisztult, de az eső elállt. Csinálni kéne valamit. A Grosses Grünhornt szerettük volna megmászni, így gondoltuk megnézzük az arra vezető utat, hogy másnap ne tévedjünk el hajnalban. Csak hárman voltunk elég elvetemültek, hogy nekiinduljunk ebben az időben, Levi úgy döntött, az egész napot pihenéssel és zenehallgatással tölti.

Jól esett egy kis mozgás. Fantasztikus képződmények vannak a gleccseren, főleg a hókupacon elhelyezkedő kövek tetszettek. A túra sikeres volt, kiszemeltük az irányt amerre menni szeretnénk. Több emberrel is találkoztunk, mindenkit kifaggattunk a körülményekről. Szerencsére már az úton visszafelé ért minket az eső, ezért csak kicsit áztunk meg. És jöttek megint a lépcsők… Minden egyes fok megtétele után egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy megállás nélkül szeretnék feljutni. Petivel és Vermivel egyébként is nehéz tartani a tempót, nem hozhatok szégyent a korosztályomra. 506… 507… 508… végre. Jöhet a megérdemelt vacsora. Én úgy döntöttem élek a félpanzió lehetőségével és megkóstolom a vacsora menüt, aztán meglátjuk mit adnak reggelire. Érdeklődtem a reggeli felől, olyan 4-5-6 fele szoktak reggelizni, de már 4-kor kikészítik az elemózsiát. Hát legyen, remélem korán kelünk. Kérdezgettük a helyieket az időjárásról, de semmi jót nem mondtak. Eléggé aggódtunk a rossz idő miatt, és sajnos neten se tudtuk megnézni mi a helyzet, mert Svájc nem EU-s állam, ezért itt nem tudok plusz összeg befizetése nélkül netezni. Végül úgy döntöttem, megér annyit az internethasználat, hogy kiderítsem a pontos előrejelzést. Hóvihar… Micsoda? Hát, úgy néz ki holnap nem megyünk sehova. Hosszas megbeszélés után úgy döntöttünk, reggel felkelünk időben, és megnézzük, milyen idő van. Este teafőzés, beszélgetés, csomózgatás és makaó party volt a program. A kártyázás nem az én asztalom, de végül a fiúk rábeszéltek, így hát megtanultam makaózni.

08.04. kedd

5 körül keltem az ébresztőre, mert át kellett mennem a fő házba a reggelimért. Gondolkodtam hogy vegyek e bakancsot a rövid sétához, hisz olyan közel van a ház. Na jó, bakancs, kabát, végülis nem árthat. Kinyitottam az ajtót és szemembe fújta a vihar a havat. Hamar felébredtem. Mi van itt? Ez rosszabb, mint amire számítottam. Komoly erőfeszítést jelentett az úton maradni, mert a szél persze a szakadék felé fújja az embert. Nagy nehezen átvergődtem magam a házig, összegyűjtöttem a lefóliázott reggelit és az 1 liter teát. A reggeli 2 szelet kenyér, 3 pici kocka sajt, és valamiféle zabkása volt. Hónom alá csaptam a termoszt, kezemben a tányér, így akkor még marad egy kezem kapaszkodni. Ajtónyitás előtt nagy sóhaj, és hajrá. Voltam már viharban hegyen, fújt a szél és verte a havat az arcunkba, mégis képes voltam élvezni a helyzetet, de ez más volt. Lehetetlen küldetésnek éreztem visszajutni a szobánkba. Végül csapzottan, átfagyva, de sikerült a küldetés. Levettem a vizes holmit és visszabújtam az ágyba. Ez a nap reménytelen. Közben Peti is felkelt kinézni, de ugyanerre a konzekvenciára jutott. Pár plusz óra alvás után kipihenten és csalódottan ébredtem. Kinéztem az ablakon: megváltozott a táj. A napi program újság olvasás, makaó party, sztorizgatás, Levi zenéjével fűszerezve. Ebédelni átmentünk a házba, Levivel megettünk ketten egy hatalmas Konkordia hütte féle rösztit. Ez volt a napom fénypontja, jó döntés volt Levire hallgatni. Napközben az előtérben láttam két idősebb férfit, akik a biztosítást és a csomókat gyakorolták, nagy érdeklődéssel sétáltam el mellettük minden egyes alkalommal. Kíváncsi voltam találkozunk e még a hegyen. A házigazdáknál érdeklődtünk, meddig tudunk még itt maradni, de semmi bíztatót nem mondtak. Szerdára még volt szállásunk, de csütörtökre már nem. Ez eléggé elkeserítette a társaságot, mert nem így terveztük. Az időjárás előrejelzések szerint szerdán gyönyörű idő várható, ez tök jó, csak időközben, a csúcson leesett 70 cm friss hó. Nekünk az lenne jó, ha csütörtökön tudnánk csúcsot támadni. Elkezdtünk más alternatívákat keresni, körbeérdeklődtük az összes hüttét ahova esetleg át tudnánk menni, de mind hiába. Sehol sincs hely. Ezzel megszületett a terv, holnap csúcstámadás. Mivel délutánra kitisztult az ég, megjöttek a vendégek is. Tele volt a ház. A rengeteg ember között nem éreztük jól magunkat, ezért visszavonultunk a kis rezidenciánkra. Mindenki gondosan előkészült, átpakolta a hátizsákját, még egy makaó party, aztán alvás, mert korán kelünk.

08.05. szerda

Talán 5 körül indulhattunk, még sötétben vágtunk neki a napnak. Lefele a lépcsőn láttuk, hogy nem mi vagyunk az elsők. Végre kipróbálhattam a fejlámpám éles helyzetben, és úgy érzem jó döntést hoztam. Egész úton azon agyaltam, vajon mindent elraktam-e, amire szükség lehet. A tartalék elem! Kimaradt a tartalék elem a lámpába. Ezután csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha pont most fog lemerülni a fejlámpám. De a nap felkelt időben, ahogy szokott, az aggodalmam pedig elszállt. Még sötétben húztuk fel a hágóvasakat és kötöttük be magunkat a kötélre. Volt egy 3 fős csapat akit korábban megelőztünk, majd visszaelőztek mikor öltözködtünk, ezt egyáltalán nem bántunk. A gleccseren még könnyű volt a terep, de feljebb már taposni kellett a havat, így örültünk, hogy nem mi megyünk elöl. A meredek lejtőn ért minket a hajnal, nem győztük fotózni a fényjátékot. 6 óra volt és világos. Egy elég meredek szakasz következett, nekem nagyon nem tetszett. A hó nem tapadt, a rétegek elcsúsztak egymáson, a lépéseimet bizonytalannak éreztem. Peti ment elöl, benne bíztam, de magamban kevésbé. Tudom, hogy nem sodorna minket veszélyes helyzetbe, ezért összeszedtem a bátorságom, és haladtam tovább. Előttünk ment a 3 fős fiatal csapat, ők még felmentek ezen a meredek részen, aztán úgy döntöttek visszafordulnak. Azt mondták nem elég stabil a hó, nem érdemes tovább menni. Ez kicsit megijesztett, de mi mentünk tovább. Peti pont tovább jutott a vészes részen, én pedig pont a kellős közepén álltam, mikor Levi a kötél végén kijelentette, hogy ő nem jön tovább. Basszus, nagyon rossz helyen állok. Próbáltam lerúgni a felső hóréteget, hogy fogjon a hágóvas, csákánnyal kapirgáltam, hogy megtaláljam végre a megbúvó jeget. „Jól állsz?” „Most már igen.” Levi nekiállt lekötni magáról a kötelet, Vermi meg buzgón szedte össze magára. Időközben beért minket a két öreg, akiket korábban a hüttében láttam gyakorolni. (Hmm, mégis találkoztunk a hegyen.) Elég türelmetlenek voltak, nem bírták kivárni a kötél összeszedést, ezért nekiálltak megelőzni minket. Ez volt igazán rossz érzés. Kérdeztem Petit, hogy most mit kéne tennem, mert nem tudok tovább menni, mindkét irányból feszít a kötél, az öregek meg nem tudnak így kikerülni. Azt mondta ne foglalkozzak velük, ha akarják, megoldják, a lényeg, hogy tartson a hágóvas és a csákány. Szorítottam a csákányt, ők meg átmásztak mellettem, fölöttem, közben rám rúgva a havat, hogy biztos pontot találjanak. Nem tetszett a szituáció. A közel függőlegesnek tűnő szakaszon, pont fölöttem kapirgál a két öreg, miközben rám rúgják a havat. Ha valamelyik véletlenül megcsúszik, pont elsodornak. Levi már lekötötte magát, Vermi a kötéllel bajlódik, csak Peti áll stabilan. Nem tetszett, de ez van. Valahogy el kell kezdeni az ilyen típusú túrákat is, és nyilván ki kell lépni a komfortzónából, ahogy a többiek is teszik. Márpedig csak úgy lehet magashegyi tapasztalatot szerezni, ha csinálja az ember. Mint annyi minden mást, az ilyen helyzeteket is meg kell szoknom. Ez egy jó tapasztalat. Ahogy az öregek tovább álltak, úgy én is túltettem magam az aggódáson. Levinek jó szerencsét kívántunk, mi meg mentünk tovább fölfelé. Még kb. 5-10 percet gyalogoltunk, 8 óra körül megálltunk egy köves résznél enni egyet, meg gondolkodni. A hely biztonságos volt, lepakoltunk és néztük az öregeket, akik felfelé ásták magukat a derékig érő hóban. Tanakodtunk, hogy mi legyen. Az öregek haladásától tettük függővé a döntésünk. Fél óra alatt pár métert sikerült haladniuk a hóban, ezért közös megegyezéssel visszafordultunk. Kb. 3500 méterig jutottunk, de megelégszünk ennyivel. Lehet, hogy teljesíthető lett volna a dolog, de időben annyit vesztettünk volna, hogy nem érte meg a kockázatot. Lefelé menet megálltunk a „reggeliző placcon” nézelődni, fotózgatni. Összefutottunk egy 8 fős csapattal, akik még csak akkor (8:30 körül) mentek fölfelé, kicsit elcsodálkoztunk rajtuk. Teleettük magunkat müzlivel, csináltunk közös fotót, aztán tovább indultunk. A csúcs helyett a 2273 méter magasan fekvő Grünhornlücke hágót vettük célba. Csodálatos időnk volt, minden csak úgy szikrázott a napfényben. Nehéz volt tartani a lépést a fiúkkal, mert minden ötödik lépés után meg kellett állnom fotózni. A hágó fele sétálva, a szemünk sarkából végig az öregeket lestük. Már több mint 1 óra eltelt mióta megelőztek minket, de csak a hópárkányig jutottak. Figyeltük, ahogy az egyik elhelyezkedik háttal a hópárkánynak, leül az aljába, majd a másik elindul a csákányokkal fölfelé. Bár inkább lapátra lett volna szüksége, mert csak ásta be magát a hóba. Na, végre eltűnt, majd lassan elindult a másik is a féregjáraton. Nem irigyeltük őket, továbbra is úgy éreztük jó döntést hoztunk. 11 óra fele mi is felértünk a hágóba, elénk tárult az egész völgy és a Finsteraarhorn. A csúcs, ami szintén rajta volt a kis listán a túra elején. Csodálattal hallgattam a történeteket a csúcsokról.

Ettünk, ittunk, napoztunk, csodálkoztunk egy nagy gyöngyház lepkén, majd lassan elindultunk visszafelé. Peti hágóvas nélkül szaladt le a hegyről, mi meg ballagtunk utána meg-megállva, hogy lerúgjuk a felgyülemlett havat a talpunkról. Peti egyszer csak megáll, hogy ez a hely jó lesz. Na de mire is? Mivel én tapasztalatlan vagyok az ilyen terepen, egész úton fűzögettem a fiúkat, hogy tanítsanak meg mindenfélére, első körben a jégcsavar használatára. Ezért álltunk hát meg. Megmutatták hogyan kell betekerni, kivenni, mivel más az egyik, mint a másik. No de ki is kellett próbálni hogyan működik. Kicsit bátortalanul futottam neki a lejtőnek, féltem, hogy nagyot fog rántani, de egész tűrhető volt. Na, még párat. Hú, ez nagyon jó játék. Jól van, elég volt, mehetünk haza. Még egy kis séta a gleccseren, és itt a létra. Elbúcsúzunk tőle, mert utoljára másszuk meg az 508 lépcsőfokot. Holnap hazafele már másik úton megyünk. Kora délután értünk vissza a hüttéhez, Levi már várt minket, ő is sétált egy jót, csak a gleccseren. Kiültünk sörözni a teraszra, Vermivel ettünk egy rösztit, aztán napoztunk tovább. Nem is gondoltam volna, hogy ez a kis sütkérezés hogy meg fog látszani. A kineziológiai szalag nyoma még most is látszik a térdemen. Én még kifeküdtem délután kicsit a házunk előtti részre, ahol jól elaludtam. A szél és a hideg keltett fel, na meg az asztalos bácsi, aki bontotta a ház oldalát. A winterraum egyik szobája, ahol fűteni lehet, valamikor télen kigyulladt és leégett kicsit. Ezt kezdték el csinálni, valószínűleg minket is ezért raktak ki a házból. Átjött az egyik itt dolgozó srác, hogy bekapcsolja a fűtést estére a házban ahol alszunk. Kikötötte, hogy ne kapcsoljuk ki, mert holnapra melegnek kell lennie, mert jönnek az emberek dolgozni. Minek fűteni, ha holnap kibontják az egész ház oldalát? De legfőképp azt nem értettük, hogy akkor miért nem jutott eszébe hamarabb bekapcsolni, ha tudta hogy mi itt alszunk a hidegben? Már lényegtelen. Mi így is jókat aludtunk, beleheltük magunknak a helységet.

08.06. csütörtök

Reggel 7 körül keltünk, mert el kellett hagyni a szállást. 07:08-kor meg is érkezett a helikopter a többi asztalos legénnyel és némi faanyaggal. Mi nem zavartattuk magunkat, kényelmesen készülődtünk, pedig mindenki rajtunk keresztül sétált át. Elköszöntünk a nem túl szívélyes vendéglátóinktól, majd nekiindultunk a köves útnak, amit idefele is láttunk a térképen. Az utat egyértelműen jelezték a kőbabák, könnyű volt követni, majd a gleccsernél véget ért. Innen mindenki a maga ura. Valahogy sikerült átvergődnünk magunkat a hasadékos részen, kijutottunk a gleccserre. Én épp megálltam, hogy felöltözzek, mikor Peti észrevette, hogy elhagyta a fényképezőgépét. Na, mindenki ledobta a táskáját, és elindult visszafelé. Elég messzire visszamentek, ezért eszem ágába se volt elmozdulni onnan ahol hagytak. Felvettem a vadászatkor használatos narancssárga sapkámat, hogy messziről is észrevegyenek, jó helyre jöjjenek vissza. Tudom, hogy senkinek se tetszik a színe, de ilyen helyzetekben nagyon jó. Megtalálták a fényképezőgépet, mehetünk tovább. A gleccseren a srácok sokszor 3 különböző úton jártak, felülről nézve elég mókásak lehettünk. Gleccserpatakok között sétáltunk sokáig, és egy széttörött szekeret vagy szánt is találtunk. Közben pedig kerestük a szimpatikus gleccserhasadékot. Nagyon szerettem volna kipróbálni, milyen érzés kijönni egy ilyen hasadékból, hiszen fel kell készülni arra is, ha beleesik az ember. Szeretem, ha nem érnek váratlanul a váratlan helyzetek, és különben is, ezt is meg kell tanulni. Akárhányszor találtam egy hasadékot, ami tetszett, Levi mindig azt mondta, hogy ez nem jó, nem elég mély, lesz jobb is. Vészesen közelegtünk utunk végéhez, ezért muszáj volt Levivel kompromisszumot kötni. Na, akkor elő a felszerelést! Betekertünk pár jégcsavart, kettőbe hevedert tettünk, a harmadik pedig fordítópontként működött. Vermi biztosított én pedig lassan leereszkedtem. Csak 1 csákány volt nálam, kíváncsi voltam azzal mire megyek, mit lehet vele kiokoskodni. Belevágtam a jégbe, de még bizonytalannak éreztem, nem gondoltam, hogy meg tud tartani. A hasadék alsó része kicsit befele dőlt, ezért a hágóvassal meg a lábaimmal még nem tudtam mit kezdeni. Persze megpróbáltam, de jól össze is vertem a térdem. Megkapaszkodtam a csákányba két kézzel, de úgy se tudtam elég magasra rakni a lábam. Utána vájtam egy fogást a jégbe az egyik kezemnek, de az a gyakorlatban használhatatlan volt. Mikor már tényleg kipróbáltam mindent, akkor leengedte Peti a másik csákányt, a sajátját. Na és elkezdődött az oktatás, hogy is volt… Be a csípőt, ki a mellett. Az alsó részen átsegített a két csákány, aztán jöhettek végre az orrkörmök. Próbáltam megállni a lábamon, de nagyon szokatlan volt, mikor meg odanéztem, hogy mi tartja tulajdonképpen a súlyomat, el se hittem. Menjünk tovább. Egyik csákány, másik csákány. Hát ez nagyon király. Huh, már értem miért hajlított Peti csákányának a nyele. Az övével jól lehetett haladni, de az enyém használhatatlan volt a majdnem függőleges falon. Annyira tetszett, vissza kellett mennem még egyszer. Pedig pont ezt kellett volna elkerülni. Annyi mindenre kell időt szánni az életben, hogy az enyémbe a jégmászás már nem fér bele. Ezért nem is akartam soha kipróbálni, és különben se értettem mi a jó benne. De most azt hiszem megfertőzött… Remélem lesz még lehetőségem hasonló helyekre eljutni. Miután kiélveztem a gleccserhasadék minden pillanatát, átadtam a terepet Verminek. Furcsa volt a „földről” biztosítani, teljesen más irányba húzott a kötél, mint ahogy azt megszoktam. Miután kimásztuk magunkat, összeszedtük a felszerelést és megtettük az út maradék részét az alagúton át a felvonóig, majd le az autóig. A parkolóban mindenki szétpakolta a cuccait, visszaadogattuk egymásnak a kölcsönkért holmikat, megbontottuk az elrejtett elemózsiákat, majd útrakeltünk. Mivel két nappal korábban jöttünk le, azért a még érvényes parkolójegyünket Levi odaadta egy szimpatikus párnak, hagy legyen jó napjuk. Hazafele megint a Furka-hágó felé mentünk, vagyis jöttek a szerpentinek. Hiába ültem elöl, Levi hiába vezetett óvatosan, meg kellett állni pihenni, hogy ne legyen baj. A hágóból leérve kerestünk egy szimpatikus kempinget éjszakára, és 5 nap után végre vehettünk egy meleg zuhanyt. Már aki elég gyors volt, mert a meleg víz hamar elfogyott. Este főzőcskéztünk, beszélgettünk és megkezdtük az ajándékba szánt söröket is.

Tartalmas egy hét volt, és szerintem a körülményekhez képest nagyon jól sikerült. Nagyon hálás vagyok, hogy Levivel, Petivel és Vermivel tarthattam erre a túrára, sose fogom elfelejteni.

Zsófi