A Monte Rosa négyezresein

Az idei nyár négyezres célpontjának Miki a Monte Rosa hegyeit javasolta, olasz oldalról. Ez a környék nekem, mint kezdőnek könnyen elérhető, illetve picit technikásabb hegycsúcsokat tartogat.

Ismét elfogott az érzés, hogy mit fogok én keresni négyezres hegyek közt, hisz ez az egész pár évvel ezelőtt még teljesen elképzelhetetlennek tűnt. És még mindig nehéz volt elképzelni. De muszáj volt, mert fel akartam készülni rá agyban. És emellett minél alaposabb akklimatizációt szerettem volna.

Hárman készültünk az útra, de az utolsó pillanatban külső okok miatt ketten maradtunk. A szervezést, tervezést nem kapkodtuk el, de a végeredmény nagyon jó lett: a Stiflser Joch / Passo Stelvio hágó lett éjszakáink helyszíne (2757 méter) és háromezres csúcs-céljaink kiindulópontja. A hágó 75 hajtűkanyarjáról külön regényt lehetne írni („Nézz hátra, hogy jönnek-e szemből!” esetei.)

A konkrét csúcs-célpontokat ott beszéltük meg, és mivel pár nap múlva négyezresek mászása várt ránk, a háromezres csúcsok neveinek beazonosításakor Miki szájából elhangzott a következő mondat: „végül is tök mindegy”. Erre föl jeleztem, hogy háromezrest sem minden nap mászik az ember! De azért jó szlogen lett útközben, hogy „melyik háromezresre is megyünk? Végül is tök mindegy.” Ennek iróniáját annál jobban éreztük, minél inkább beigazolódott, hogy az Ortler panorámájában gyönyörködünk, miközben a Punta degli Spiriti / Geisterspitze 3467 méteres csúcsára tartunk. Érdekes élmény volt az augusztusi síelők mellett baktatni fel a pálya mellett, majd rögtön így első alkalommal egy meredek jéglejtőn elindulni fel a csúcstömbön, ami aztán egy úttalan kőbányán át vezetett a csúcshoz, vagy legalábbis vezettük mi magunkat (hivatalos út a tömb másik felén van, de lefelé az sem volt élvezetesebb).

Másnap rövidebb túrát néztünk ki, az idő sem nézett ki jól, 2700-on felhőben úsztunk már induláskor, és aznap még közeledni is akartunk Alagna Valsesia felé, ahol majd autónkat pihentetjük, míg mi ég és föld között járunk. A Piz Cotschen 3031 méteres csúcsa volt a cél. Kb negyed óra kaptatás után a sűrű ködből eső kerekedett, gyorsan beöltözve folytattuk túránkat, én kicsit elkenődve, hogy elázva vihetjük a holminkat majd a Monte Rosa-ba. Útközben ismertető táblák és emléktáblák szegélyezték utunkat, az egyiken feltűnt a magyar írás. Az emléket egy osztrák ezredes emeltette, az első világháborúban a hágót védő magyar tartalék zászlóalj hőseinek. Hősök, „kik hóviharban, távol szép hazájuktól, halál és ezer szenvedés között híven oltalmazták a Habsburg korona e drága kincsét”. Az egyre nagyobb cseppekben hulló esőben a múlt eseményeitől megrendülve, tisztelettel gondolva hőseinkre, néma csendben folytattuk utunk. Majd menedéket kerestünk, és a visszafordulás mellett döntöttünk. Mire majdnem leértünk, az eső elállt, és vidám, rövidnadrágos turisták szemtelenül jöttek szembe velünk, a közeli hegyi étteremhez tartottak. Mi egymásra néztünk: Visszamenjünk? Menjük! Hátra arc, irány ismét a csúcs felé. Kicsit izgultam, mert az irataim buta módon otthon maradtak, ez a csúcs meg már Svájc, de hát csak nem akarnak igazoltatni 3000 méteren. Probléma nem volt, csak az újabb viharfelhő egyre több csúcsot elrejtő látványa. Futás lefelé!

Indulás Valsesia felé. A menetidő 7 óra, sokkoló, de ez van. A hágó lefele is csodás, a szőlő és alma ültetvények gyönyörűek. Pisiszünet kéne, „ott a bokroknál jó lesz”, mögötte meg szikla bújik és van rajta egy ferrata. Hát, ha már itt van, akkor megmásszuk! Soha ennél rosszabb pisiszünetet! Utazás tovább, alvás egy kempingben 10 euro-ért, reggel tovább Valsesia.

Felvonóval megyünk tovább, na de meddig? 3 pálya van és nem mennek a házig. Az utolsó az első kettő komplett árával vetekszik. Megy az gyalog is! Legalábbis Miki biztos benne. Engem aggaszt a nehéz zsák, de időnk van, a nap erre a felmenetre van szánva, legyen! Cél a Gnifetti-ház (3647 méter). Csúf időbe visz a felvonó, nem sokat látni, azt is ritkán. A nyirkos mindenünket néha egy-egy komolyabb széllökés fagyasztja át, hiába a szélálló ruha, már a hangtól is borzongás jár át. Közben egy roskadozó épület mellett haladunk el, talán rádióállomás, van egy menedék-helyiség benne. Megbújunk feltöltődni a további útra, de közben mozognak a szélben a falak, ez bizony bármikor összedől úgy érzem! A pár falat talán ad némi fizikai feltöltődést, de a szélben roskadozó „bunkerben” álldogálás lelkileg inkább lehúz. Indulás tovább, bár erőm nem sok. Kérem Mikit, hogy biztasson, mert én azt érzem, nem jutok ma fel a házba. Nem megy neki, pedig ő azt hiszi jól csinálja! Nem értem, szájába adom a szavakat, mit mondjon, de hiába. Inkább hagyjuk! Gleccseren hágóvas, sziklán tornatermi kötél segítséggel felkapaszkodás, végre egy kis izgalom, újra erőt ad. Beérünk másokat is, úgy tűnik csak túl nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben, és valójában jól megy ez, jól haladok!

A hütte előtti gleccserlejtőnél újra hágóvas a bakancsra, első lépés, bokám kifordul. Először gyorsan tehermentesíteném, de nem tudom, majd rájövök, hogy nincs idő pihenni, még az előtt át kell érni a travin, mielőtt bedagad. Félelmetes felszökés sziklán a hüttéhez, nyirkos minden, hágóvas a sziklán most inkább elakad, mint segítség lenne. Érkezés a hüttébe, szobafoglalás (kb 2 x 2 méter, 2 db 3-emeletes ággyal), majd helyzet és események emésztgetése a „kocsma”-részen. Ma a vacsorát is itt kapjuk, nem sokan jöttek fel úgy tűnik ilyen időben.

Akit érdekel a Gnifetti-ház étterem szolgáltatása, az olvassa ezt a bekezdést, akit nem, az ugorja át, szerintem érdekes! Félpanzióra fizettünk be. Vacsora 4-fogásos. 1. nap leves nyers zöldségekkel, a többi nap levese viszont finom krémleves: borsó, krumpli és valami, nem jöttem rá, de legalább jó volt. Minden nap tészta-paszta a leves mellé, amit először nem igazán tudtam, hova merjek, de a legtöbben a leves után ették a leveses tálból, és így nekem is megfelelt. Főételként egy kis szelet sült sonkát adtak, körtével, sajttal, kenyérrel. Olyan minimál mennyiségben, hogy mikor megraktam a tálam körtével, akkor vettem észre, hogy másoknak nem nagyon maradt, pedig szerintem nem vettem belőle sokat. Később megnyugodtunk, hogy körbejárnak repetával, így végül senki nem maradt éhen, vagy jól eltitkolták. Ez a főétel dolog mindig okozott meglepetést. Kaptunk az asztalunk közepére egy forró platnin előttünk megsülő marhát, zöldséget, krumplit. Igaz, hogy 4 db krumpligerezd / fő volt az adag, 1 falat méretű hússal. De legalább finom volt. Ebből is hoztak repetát, csak a sütő-lap hűlt ki idő közben. Egyik este sültoldalast ehettünk. Az utolsó fenti vacsora okozta a legnagyobb döbbenetet, de ez minden szempontból pozitív! Csülköt főztek nekünk! Jól esett! Mindig volt desszert, csokifondü mindenféle gyümölccsel, almás rétes vanília öntettel, tiramisu. Egyedül az innivaló volt az, amit nagyon vártunk, legalábbis először, de mikor megkérdezték, ki mit kér, akkor mégis valami belső hang azt mondatta velünk, hogy köszönjük semmit. Aki mégis rendelt, az megdöbbenve vette át a blokkal együtt az arany áron mért vizet vagy épp sört. Aztán vacsora után kiosztottak minden asztalra valami helyi töményt. Leesett az állunk, hogy víz helyett itt tömény a vacsora mellé járó innivaló. De aztán a többi estén sajnálatunkra ezt a szokásukat nem tartották meg. A reggeli szokásos, megfelelő, svédasztalos, kis választék, de jól tudsz lakni, többen szendvicset csomagoltak útravalónak is és járt az útravaló tea.

Mikivel átbeszéltük a következő napokat, és a legjobb időt másnapra jelezték, ezért a legtávolabbi célt tűztük ki rögtön, aztán majd ami még belefér visszafelé. Ez a Margherita-ház a Signalkuppe-n. Korai reggeli, de csak utána pakolás, fásli a sérült bokára, sokan már a hegyoldalban világítanak, mire mi lemászunk a gleccserre. Elővigyázatosan szólok Mikinek: „Vigyázz, csúszik a hó!”. Jót derül rajt. Így ez minden reggel elmaradhatatlan figyelmeztetéssé válik. Előző nap csak a roskadozó járhatatlan gleccserből látunk néhány részletet, de ekkor hajnalban megnyugszunk, hogy amerre megyünk, arra még áll a gleccser, csak kis hasadék kerülgetés és átlépegetés szükséges. Hamar megkezdődik monoton kaptatásunk felfelé, és mikor rájövök, hogy négyezerig milyen lassan jutottunk, tudom, hogy nem lesz könnyű napunk. Pedig csak az időérzék játszadozik velem, hisz egy órán belül megvan a négyezer. Azért belül már mosolygok, hogy újra átléphettem ezt a határt. Irány tovább a nyereg, nem tudom ott mi vár, de következő célpontnak tökéletes. Nem vagyok biztos benne, hogy első nap a 900 méter szint meglesz, főleg, mikor a nyeregbe érünk, és látom, hogy lefele indulunk tovább, és majd újra fel. De annyira álomszép körülöttem minden, hogy ha csak ezért jöttünk volna, már boldogan mennék haza. Közben a nap felkelt, és hófehér pompában áll körülöttünk a sok-sok négyezres csúcs. Még a varázslatos formájú Matterhorn is ott van egy karnyújtásnyira. Kis energia utánpótlás után folytatjuk utunkat. Érzem, hogy ebben a magasságban már lefele is nehezemre esik menni. Kicsit letör. Mikor újra felfelé tartunk, meg is kezdődik a számolás, 80 lépés után megállva 30 lélegzésnyi pihenő, majd egyre csökken a lépésszám. Azt érzem, hogy amíg lépek, addig nem tudok lélegezni. A Signalkuppe melletti Zumsteinspitze-ről lemondok, a Signalkuppe a cél, és igyekszem minden koncentrációmat arra összpontosítani, hogy lépegetek, majd lélegzek. Zavar a lassú haladás. Próbálom ezt a zavart kiiktatni, nem szabad így gondolkodni. Már tudom, hogy meglesz a cél, és azt nézem, hogy már csak milyen kevés van hátra. Az utolsó szakasz nagyon meredek, de akkor azt fel sem fogom, csak utólag említi meg Miki. Aztán ott a csúcs, szinte már váratlanul, kérdezem is, hogy ez az, tényleg? És mikor elhiszem, akkor kitör belőlem a hihetetlen boldogság, örömkönnyek záporoznak nevetés közepette. Felértem, ebbe a hihetetlen magasságba, ott állok én 4554 méteren, napsütésben, gyönyörű kilátásban, hegyek és felhők felett. És ott van velem a párom, átölel, gratulál, ő is boldog, ő is gyönyörködik. Kicsit szeles az idő, de a napsütés és a kilátás arra késztet minket, hogy letelepedjünk, és gyönyörködés közben együnk-igyunk. Jó érzés ott lenni, így együtt, összebújva. De túl hamar induláshoz kell készülődni, mielőtt még átfagyunk a szélben, a visszaút is hosszú és nem tudjuk lejjebb milyen lesz a gleccser a melegben. Összeszedem magam és már azt nézem, hogy mikor érnek fel mások a meredek szakaszon, hogy aztán mi lefele induljuk, majd Miki felé fordulok, ő meg letérdel előttem. És ott fenn, a felhők fölött, gyönyörű díszlet előtt kimondjuk, hogy szeretnénk összekötni hátralevő életünk.

Így még nehezebb az indulás, de megkezdjük utunkat visszafelé, új, ismeretlen érzésekkel, örömmel lelkünkben. Koncentrációnk hamar a feladatra és a tájra terelődik, de minden megállás során megemlítjük a fent történteket. Fáradt vagyok, hosszú egy nap ez, de meglátom, hogy a „Jézusos csúcs” csúcstömbje, amire fix kötél segítségével lehet felkapaszkodni, szintben van velünk. Ötletem, hogy másszuk meg, tetszik Mikinek is, és nem sokkal később már a Balmenhorn 4167 méteres csúcsán állunk. A hely szűkös, az emberek váltják egymást Jézussal való fotózkodás után, gyorsan vicces selfie-t is csinálunk, aztán mászunk is le. Irány a ház.

A vacsoráig még van pár óra, de elrepül, míg beszélgetünk a nap eseményeiről, egy új lelkiállapotban.

Szobatársakat kaptunk, 6-an vagyunk a kis szobácskában. Eddig nem volt gondom éjjel a kevesebb oxigén miatt, de most riadt vagyok pár óra után, hogy megfulladunk, mert ellélegezzük azt a kevéske oxigént ennyien. Egyik szobatárs ki is vonul egy időre. Végül túléljük, reggel felébredünk.

Második fenti napunkon a Piramide Vincent-et készülünk keresztezni (4215 méter), a többit majd meglátjuk. Egyik fele sziklás, másik fele havas. Hol kisebb-nagyobb törmeléken egyensúlyozunk, hol négykézláb mászunk a nagyobb sziklákon felfelé. Aztán egy keskeny gerinchez érünk. Térkép szerint az út balról kerüli. De balra nincs semmi. Foszlik a hegy. Talán valaha volt ott út, de az ma már csak leomlott kő lenn a gleccser szélén. A térkép pontossága is megkérdőjelezhető. Miki nekiindul a gerincen egyensúlyozó ingóköveken, utat keres. Már az elsőn megcsúszik a bakancsa, de megy tovább. Próbálnám követni, de beleborzongok, hogy ha megcsúszok, és a karom nem tart meg, akkor lezuhanok. Megkérem, hogy jöjjön vissza, bár már 6 nagy kővel odébb jár. Még nem látja, hogy van-e valamerre folytatás. Én a visszamászástól is féltem őt, és mivel tehetetlen vagyok, inkább nem is nézem. De ha nem nézem, és megcsúszik, azt sem fogom látni, hova esik. Borzasztó állapot. Azért tartom magam, mert nem akarom, hogy azon a helyen még miattam is stresszeljen, és szerencsére, bár nem túl gyorsan (nekem lélekőrlő percek), de épségben visszatér. Láttunk korábban embereket a hegy ezen oldalán. Merre mentek ők? Biztos nálam bátrabbak és bevállalósabbak. Esetleg jobbról kerültek? Vannak nyomok, de csak egyszer járhatóak. Minden lépés csúszik lefelé, ha pedig felnézek, fejünk felett nagyobb tömbök alól csúszik ki a még épphogy tartó támaszték. Miki is egyet ért, hogy itt túl nagy a kockázat, irány vissza, le a hegyről. Nem egyszerű visszamászni, de gyorsan haladunk. A szint fele megvolt, most mégis újra a gleccseren vagyunk. Időnk van még. Irány a másik, havas oldal. Nem kívánom az ismételt kaptatást, lépés számolgatást, levegőért küzdést, de előttünk még a nap nagy része, és nehogy már visszamenjünk ezután a hüttébe, ha fel is mehetünk a csúcsra. Megindulok, számolok. Számolom, hogy hány lépés az, ami után meg kell állni kicsit kifújni magunkat, 80-100-150… már 300-nál tartok, jönnek szemből, köszönök, na akkor kifulladok. Újra kezdem, számolok, rágondolok, hogy Miki majd szól, ha neki előbb kell a szusszanás. Nem kell. Később mondja, ő is számolt, aztán csodálkozott, hogy nem állok meg. És nem álltam meg egészen a csúcsig. A tempóm az ő számára is jó volt, és nekem is folyamatosan tartható. Nem egészen 2 és fél óra alatt fenn vagyunk a csúcson, egy olyan hegyen négyezer felett, amit másfélszer másztam meg. Kicsit mókás nekem. Az idő jobbra szép, balra felhőben minden, kicsit szeles, meleg teával melengetjük magunkat míg reménykedve várunk, hogy a felhőkből kibújik a Signalkuppe környéke. Ezt a kilátást ma nem kapjuk meg, de a többi látványra nem lehet panasz.

Időnk még mindig van és már felfele említette Miki, hogy visszafelé, ha lesz kedvünk, megnézhetnénk közelebbről az egyik hatalmas gleccserhasadékot. Bár felfele a feszített tempómban nagyjából őrült ötletnek érzem, lefelé már várom, hogy mikor érünk oda. Miki ásni kezd, fogalmam sincs mit csinál. Elmagyarázta első nap a jégcsavarok használatát, de bennem akkor fel sem merült, hogy ásni kell a jégig, ami tartja a csavart. De most legalább tanulok, és szerencsére nem volt az eddigi utunk olyan necces, hogy tudatlanságom gondot okozott volna. Kétpontos standot épít, majd biztosit, míg én elsétálok a nagy hasadékhoz. Félelmetes és lenyűgöző látvány. Utána csere, ő is megnézi.

A mai estét egy új szobában töltjük, nekik adminisztrációs hiba, nekünk ajándék: a kis lyukból egy méretes szobába kerülünk 3 illető mellé. Kényelmes, oxigéndús éjszaka vár ránk.

Harmadik napunkra a jósok felhő-napsütés váltakozását jósolták, mi meg a második legmesszebb lévő csúcsot gondoljuk ki magunknak. Igaz, hogy már 6. napja túrázunk megállás nélkül, na de ha elmegyünk addig, akkor még visszafele is beleférhet ez-az. Ez pedig a Parrotspitze 4432 méteres csúcsa. Ismét jó tempóban, megállás nélkül haladunk. Jó lenne keresztezni ezt a hegyet, de a közelebbi fele egy hasadék és egy sziklatömb miatt gyanús, és nem akarjuk ezt is másfélszer mászni. Ezért inkább a túl oldalt választjuk fel és lemenetnek is. Miki elsüti, hogy reméli a másik fele nem lesz ilyen necces. Ez kell nekem, ijedősnek. De hát Mikiben megbízok, szeretnék fejlődni is, és miközben megyek tovább, bízom benne, hogy bármi vár rám, meg fogom tudni csinálni. Közben ellep minket a köd, csak azért nem veszítjük el egymást, mert össze vagyunk kötve. Néha hátranézek, hogy látszik-e Miki a kötél másik végén. Látszik, de rajta kívül semmi más. Azért azt már jó előre megláthatjuk egy felhőmentes foltban, hogy egy meredek gleccserfalon kell „fellépcsőzni” a gerincre. Izgatott vagyok, de nem félek, hisz masszív, kitaposott lépéseket látok, és valóban azok. Fent rövid szűk gerinc szakaszon lépcsőzünk tovább felfelé, aztán séta fel a havas gerincen. Balra hópárkány és mélység, jobbra meredek hegyoldal és mélység. Mélység, amit szerencsére eltakar a köd, mert talán jobb, hogy most nem látok le. Egy-egy pillanatra bukkan csak elő valami, így tudom, hogy igen kitett helyen járok, kicsit félelmetes, de a jó érzés győz, hogy fejlődtem, és ezt az utat, én, megcsináltam. Térkép szerint már elhagytuk a csúcsot, de hát mikor hova rakódik le nagyobb hóbucka, biztos ami biztos végigsétálok a legmagasabbnak tűnő részen. Boldog vagyok, mert ezen az úton azt érzem, fejlődtem, legyőztem magamban sokmindent. Kilátás nincs, de érzésekben sokat ad ez a hegy. Miki büszke rám, ez sem mellékes.

Ez a hegy nem az a letelepedek teázni forma, kilátást sem csodálhatunk, ezért elindulunk lefelé. Még fenn a párkány ad némi látványt, de a havas hegyoldalba leereszkedve már csak a hófehér semmi marad. Fárasztó az út, terheli az agyam, ahogy órákon át nem látok mást, csak fehérséget és talán másfél méternyi nyomot előttem. Közben havazik. Az ígért napsütéses fázisok elmaradnak.

Visszavonulunk a házba. A második szobánk üres, galéria része szabad, így végre 3 nap után egymás mellett alhatunk. Egyelőre testileg fáradtan, lelkileg feltöltődve, összebújva az élményeket ecseteljük és szunyókálunk.

Következő nap már a házból lefelé indulunk. Miki nehezebben viseli a hirtelen irányváltást. Engem azért nem zavar annyira, mert érzem, hogy annyi minden történt az elmúlt napokban, amit már vágyik a lelkem nyugalomban feldolgozni.

A lemeneti út hosszú. Már tudom, miért volt olyan nehéz felfelé. De ez a nehézség eltörpül már a rengeteg megélt csoda után.

Nelli